1482-ben elnyertem Milánóban Lodovico Sforza herceg udvari tudósának és művészének állását. A herceg megbízott Francesco Sforza hatalmas lovasszobrának megformálásával is, de csak a mű hatalmas agyagmodellje készült el, amit aztán a Milánót megszálló francia katonák 1499-ben elpusztítottak. (A szobor makettje a Szépművészeti Múzeumban látható.) Évekig elhalmoztak megrendelésekkel: ezek közül számotokra a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskó, az „Utolsó vacsora".

1498-ban készültem el vele, és azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni... Elkészülése óta a nyugati világ főműveként tekintették. Nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat, a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: "Ti közületek egy elárul engem". Egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázoltam az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Jézus arca befejezlen maradt.

A Sforza hercegek bukása után rövid kitérővel Ismét Firenzébe költöztem; "hírnevem" itt érte el tetőfokát. 1502-ben Cesare Borgia akkor hadvezér szolgálatába álltam, és vele tartottam a romagnai hadjáratban. Ebből az időszakból származnak a ma már közismert erődítmény- illetve hadigépezet-vázlataim.

1503-ban Firenzében kezdtem festeni a Mona Lisát. A munka egészen 1506-ig húzódott, a hagyomány szerint a három éves alkotómunkából két évet vett el Mona Lisa mosolyának megalkotása, ennyit tépelődtem a mosoly kialakításán! Ezzel párhuzamosan dolgoztam a Palazzo Vecchio tanácstermében „Az anghiari csata" című freskón, amelynek megfestésére a firenzei köztársaság kért fel. A mű befejezése után újult érdeklődéssel fordultam a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vettem Milánóban.

Az emberi test a művészetekre tett hatását és arányait a Vitruvius-tanulmány munkámban foglaltam össze. Továbbá az emberi test felépítésének feltárásában is úttörő szerepet vállaltam. Gyakran végeztem – akkoriban az egyház által tiltott – boncolásokat is.

El nem készült szobrokról és festményekről soha nem írtak annyit, mint az enyéimről, soha nem idéztek annyit soha meg nem jelent könyvből, mint az enyéimből, soha nem méltattak soha el nem készült találmányokat, soha nem működött gépeket annyira, mint az enyéimet. Kevés emberről írtak annyi életrajzot...

Mit gondoltok, mi volt az oka annak, hogy technikai munkáimat nem publikáltam, sőt a kéziratok tükör írásmódja arra mutat, hogy óvtam azokat, hogy más megértse? Az elképzeléseimet a gyakorlatban nem kíséreltem meg kipróbálni, megvalósítani!

Szinte mindig jól éltem, uralkodók kegyeiben. Ludovico Sforza hercegnél mint hercegi mérnök kaptam a fizetésem, vázlatokkal és ötletekkell teljesen elkápráztattam őt. Később is csak a tanácsaimat kérték erődök és hadigépek megépítésében.

Mindig tökéleteset szerettem volna alkotni, de alig készült el pár dolog, amivel végül elégedett voltam. Nagy tehetségnek mondanak, aki bevonult a kultúrtörténetbe, bár gyakran csak a megvalósítandó vázlatáig jutottam.

Tehát a gyakorlatban ezért nem alakult minden olyan rózsásan, mint ahogy azt ma írjátok. Sokat kísérleteztem, feltételeztem, próbálkoztam, évekig dolgoztam egy-egy művön, mire az elvárásaimnak részben megfelelt.

Olvasd el az egyik leghíresebb művem történetét.

Az anghiari csata története

Milánói emlékeim rettegéssel töltenek el, Lombardiából érkező látogatóimtól tudom, hogy egyre újabb vakolatrészecskék válnak el s hullanak le az Utolsó vacsoráról, amelynek festésekor feltaláltam "örök időkig" fennmaradó olajtemperámat. De e keserves kudarc után sem adom fel a reményt.

Lapozgatok az ősrégi kéziratokban, és egyszer csak a másfél ezer éve élt polihisztor, id. Plinius könyvében, akinek apja még emlékezett Krisztus keresztre feszítésére, rábukkanon egy használhatónak tetsző leírásra. Plinius nem sokkal azelőtt, hogy 79-ben Pompejiben maga alá temette a Vezúv hamuja, feltalált egy különös és fölöttébb bonyolult festészeti eljárást.

Egy kisebb festményen kipróbáltam, és ott nagyszerűen bevált. Úgy találtam, hogy sosem láttam még olyan pompásan ragyogó színeket, mint amilyenek Plinius vegykonyhájából kerültek ki oly módon, hogy a polihisztor útmutatása szerint fenyőgyantát, cinkfehéret, lenolajat, diókivonatot és gipszet kevert össze, s az így készült festéket a falon láng hatásának tette ki. A firenzeieknek megint meg lesz rá az okuk, hogy mágiával és ördögi praktikákkal gyanúsítsanak... Mindenekelőtt utasítottam segédeimet, hogy a nagy tanácsterem egész falát különleges gipszhabarcsból készült alapozással készítsék elő a festéshez. Fokozott gonddal ügyeltem rá, hogy az ősi készítésmód valamennyi előírását megtartsák.

1505. június 6-án, pénteken, tizenhármat ütött az óra, amikor hozzákezdtem a festéshez. Abban a pillanatban, amikor az ecsetért nyúltam, hirtelen beborult. Megszólalt az ítélőbírókat összehívó vészharang. A karton kettészakadt. A víz kidőlt, és az edény, amelyben odahozták, eltörött. Az ég még jobban elsötétült, eleredt a zápor, és alkonyatig nem állt el, a nappal sötét éjszakává változott.

Baljós előjel volt ez az ítéletidő?

Ettől fogva hosszú hónapokon át szorgalmasan dolgoztam. Most már csak önmagammal viaskodtam. Vetélytársamat, Michelangelót II. Gyula pápa már megbízta hatalmas síremlékének elkészítésével; negyven szobornak és több domborműnek kell majd díszítenie a helyet, ahová egyszer Gyula pápát, az egyház fáraóját eltemetik. A pápát már az emlékmű első vázlatai ámulatba ejtették, és Bounarrotinak hosszú hónapokra Carrarába kellett mennie, hogy saját kezűleg fejtse ki a márványtömböket, amelyekből később kifaragja a pompás síremléket.

Aztán beköszöntött 1506 tavasza. Már átvittem a karton rajzát a falra, a négy lovas már a nagy tanácsterem falán küzd a zászlóért. A Plinius útmutatása szerint kevert festékek, melyek összetételét még tovább tökéletesítettem, már beborították az erre szánt falfelületet. A kép még mindig nedves, akár a penészfoltok a városháza falán, de így van ez rendjén: izzadjon csak a fal, áztassa csak a festék a vakolatot, hiszen most következik majd el az alkímia nagy pillanata, amikor a Palazzo Vecchio falán a tűz lángja alakítja tovább a freskót.

Ekkor behozatom a nagy vasüstöket, egy részüket a csatakép elé állíttatom, végig a fal mentén, a többit felvitetem az állványzatra, és csörlőkre akasztatatom. Aztán megrakatom őket fával és faszénnel; elkészülnek a máglyák a festmény előtt, s Firenze feszülten figyel, akárcsak egykor, Savonarola tűzpróbája előtt.

Végre meggyújthattam a máglyákat, és vártam. A lángok nyaldosni kezdték a falat, a Sala di Grande Consiglio megtelt füsttel; a segédeimmel együtt majd megfulladtam, de nem hagyhattuk el a csatateret, ez most valódi csatatér, éppolyan, ahogy valaha előírtam: "... vörösre fesd az arcokat ...". Az üstök vakítón izzanak a füstben, a faszén parázslik, és messziről éget. A mozgatható állványon a tüzes üstök egy darabig felváltva emelkednek és süllyednek, aztán a csörlőt működtető segédeim nem bírják tovább a forróságot, és leengedik őket a földre. Ahová a láng elér, ott a festék gyorsan szárad, már-már félő, hogy megpörkölődik vagy megszenesedik. Ám a freskó sokkal nagyobb, semhogy a lángok a felső részét is megszárítsák. Ott lecsapódik a nedvesség, és tarka erecskékben folydogál végig a gyászos csatatéren. Mint a holtak kiontott vére.

Ki esett el ebben a csatában?

Bár több volna a füst! Mert csak a sűrű füst takarhatja el legalább egy kis időre a pusztítás művét. Aztán a fa, a szén elégett, az edények fenekén nem maradt más, csak csípős szagú hamu, és a szertefoszló füstből kibontakozott a csatatér. A festmény ugyan nem ment egészen tönkre, de félig megsemmisült. Talán még meg lehetne menteni, egyes részeiről le kellene kaparni a festket, és újrafesteni. De hogyan? Megint a régi római eljárás szerint? Lesz bennem annyi erő, hogy a bámészkodók gúnyos megjegyzései közepette eljöjjek ide, lekaparjam a festéket a falról, és új eljárással próbálkozzam? Most majd idecsődül egész Firenze, hogy a saját szemével lássa szégyenemet, a félig megégett, néhol mégis nedves freskót.

u.i.: - Kérlek, vedd igénybe a segítségemet! Vegyél fel személyi koordinátorodnak. A képernyő jobb felső sarkában mindig megtalálsz. Kattints rám, és segítek.